Miért kezdek neki ennek a blognak?
Elsősorban azért, mert van egy csomó gondolatom, gondom, kérdésem az anyaságról, amit nagyon szeretnék megosztani valakivel. Leginkább a kislányommal. De Vele attól tartok nem lehet. Most még azért nem, mert nagyon kicsi. Aztán egy jó ideig azért nem lehet majd, mert Ő biztosan másmilyennek fog látni. Illetve remélem, hogy másmilyennek fog látni… Határozottabbnak. Kiegyensúlyozottabbnak. Vagy egyszerűen jobbnak.
De egyszer Neki is lesz gyereke… És akkor talán fontosak lehetnek számára az általam megélt dolgok tanulságai.
Persze az is lehet, hogy soraimat olvassa valaki, aki hasonló kétségekkel küzd. Talán segít Neki, ha tudja, nincs egyedül…
—————————————————————
Elöljáróban annyit, hogy a kislányom 2,5 éves. És mint minden anyukának, természetesen nekem Ő a legaranyosabb, legszeretnivalóbb, legokosabb gyermek.
Pedig a kapcsolatunk nem kezdődött felhőtlenül…
Elmondani nem tudom, milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy babát várok! Minden fellelhető szakirodalmat (és kevésbé szakirodalmat) elolvastam. Mindent tudni akartam Róla! Az irodában naponta többször megnéztem a vonalzón, hogy most mekkora lehet. Azt hiszem, életének első perceitől teljesen együtt voltunk, beszélgettünk, tanítgattuk egymást.
A kilenc hónap a lehető legtökéletesebben telt. És a születéséről is csupa szép emlékem van. (Meg kellene kérdezni Őt is, hogyan emlékszik vissza ezekre a percekre).
Az első döbbenet akkor ért, amikor a kezembe adták… Mindenki úgy számolt be erről a pillanatról, hogy ez életének legszebb emléke. Én is vártam a katarzist. De valahogy nem jött. Helyette fáradságot éreztem. Meg félelmet. Aztán csalódottságot. És bűntudatot, mert bennem valahogy nem szólalt meg az Ős-anya a gyermekem születésének pillanatában.
Ez a bűntudat kitartott jó sokáig. Mert a kettőnk közötti kapcsolat nem egyik pillanatról a másikra, szellemi síkon jött létre, hanem hosszú hetek kitartó “munkájával” csiszolódtunk egymáshoz.
Én bizony nem tudtam, a picim miért sír. Nem értettem a jelzéseit. Nem éreztem az érzéseit. Csak azt éreztem, hogy nem találjuk egymást itt a kinti világban….
Kicsim! Kérlek ne haragudj, mert életed első heteiben nem tudtam jó anyukád lenni. Nem tudtalak úgy segíteni ebben a számodra idegen és biztosan félelmetes világban, ahogyan kellett volna. Ne haragudj, hogy úgy érezhetted, magadra hagylak! Nem így volt! Veled akartam lenni! Csak nem találtalak! És azóta is bánom, hogy soha nem kaphatjuk vissza azokat a perceket, órákat, heteket, amiket elpazaroltam!
Nem tudom, miért írom ezt most le. Jó sok idő eltelt már. Talán, mert még most is bánt (és bántani fog egész életemben).