Ki voltam és ki lettem?

2007 március 20. | Szerző: anyanya

 Timimiminek valószínűleg igaza van… Sokan járunk hasonló cipőben. De mi van azokkal, akik első gyermeküket várják, és lelkes szülőként próbálnak tájékozódni? Ők két féle anyaság-történettel találkoznak (újságokban, televízióban, stb.):
Az egyik, amikor valaki brutálisan megszenvedett a gyermekéért. Akár a fogantatásnál, akár a várandósság alatt, akár a szülés során. És óriási szenvedések árán, dacolva a nehézségekkel vált anyává.
A másik, akiket én magamban csak ős-anyáknak hívok. Ők tudatosan készültek az anyaságra. Régi énüket egy pillanat alatt eldobva, boldogan áldozzák fel magukat az család oltárán.
De mindkét féle történetben ott van az a katarzi sélmény. Ezért gondoltam én azt, hogy ez az, ami egy nőt anyává tesz!

Én csendben, magamban kételkedve, állandóan kérdéseket föltéve, lelkiismeret furdalással lettem az az anya, aki most vagyok. Egy átlag-anya.
Azt hiszem, sokkal könnyebb lett volna az első egy év a kislányomnak is és nekem is, ha nem az összeolvasott információk alapján kialakított minta-anya képhez hasonlítottam volna magam állandóan, hanem inkább saját magamhoz… Csak hát egy pici babával, sok-sok órán keresztül egyedül (apa a kenyérre valót, vagy pelusra valót kereste), tél lévén szinte bezárva kicsit elveszíti az ember a józan ítélőképességét.

—————————————————————

Átlag-anyaként nagyon sok gondot okozott számomra, hogy visszataláljak saját magamhoz. Jó sok hónapot töltöttünk el azzal, hogy bár már kezdtem érteni a kislányom reakcióit, és természetesen imádtam Őt, mégis állandóan feszült és ideges voltam. (Ezzel együtt folyamatosan szemrehányásokkal illettem magam, hogy milyen rossz anyuka vagyok, aki nem tud maradéktalanul boldog lenni gyönyörű, édes, szépen fejlődő kislányával.) De én bizony néha szerettem volna ÉN lenni, és nem a “Kedves Anyuka”… Nagyon hiányzott, hogy egyszer-egyszer felöltözzek csinosan, elegánsan, ahogy korábban, és elmenjek valahova. Mondjuk a férjemmel moziba, vagy egyedül sétálni egyet a városban, fagyival a kezemben bámulni a kirakatokat. (Lelki füleimmel hallom is az ős-anyák tiltakozását. De hát mit csináljak? Én ilyen vagyok.) De nem tettem. Pedig tehettem volna, mert két nagymama és számos barátnő ugrásra készen várta, hogy vigyázzanak a lányra. De milyen anya az, aki kölcsönadja a gyerekét, hogy szórakozgasson?!?!?!
Aztán eljött egy pillanat, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. A kislányomnak nem egy frusztrált, dilis anyuka kell, hanem egy kedves, türelmes, mosolygós! Felhívtam anyukámat, hogy vigye el a gyerkőcöt egy fél napra. Elmentem vásárolni. Egyedül! (Hónapok óta a lábamat sem tettem ki egyedül az utcára.) Nem tudom elmondani mit éreztem. De megpróbálom:
Egyrészt boldog voltam. Fél nap lófrálás olyan szabadságérzéssel töltött el, amit korábban elképzelni sem tudtam.
Másrészt viszont ott motoszkált bennem az a kérdés, hogy vajon mi lehet az én kicsimmel? Nem érzi magát elhagyva, hogy nincs vele az anyukája? Jól van? Nem történt semmi baj? (Így néhány hónap távlatából leírva elég betegesnek tartom ezeket a gondolatokat, de akkor nagyon is valóságosak voltak.)
És amikor visszahozta anyukám a kiscsajt, csoda történt! Örültem, és felhőtlenül boldog voltam a gyermekemmel! Tudtam, úgy szeretni, ahogy mindig is szerettem volna, tudtam türelemmel foglalkozni vele, reggel alig vártam, hogy felébredjen, és újra együtt lehessünk!!!

Akkor éreztem valójában először, hogy azzal, hogy anya lettem, nem lettem kevesebb, vagy csökkent értékű. Épp ellenkezőleg. Több lettem!!

Azt hiszem, megint bocsánatot kell kérnem, Kicsim! (Kellemetlen, hogy anyukád rendre olyan dolgokat művel, ami miatt meg kell bocsátanod, de biztos vagyok benne, hogy tudod, nem szándékosan.) Szóval az első hónapok bizonytalansága azt hiszem, kicsit eltaszított a valóságtól. Nem vettem elég korán észre, hogy a legfontosabb nem az, hogy a nap minden percében együtt legyünk, bárhogyan is, és bármi áron. Hanem az, hogy amikor együtt vagyunk (szerencsére azért még az idő nagyobb részében) úgy tudjak Veled foglalkozni, ahogy azt Te megérdemled!

Miért?

2007 március 10. | Szerző: anyanya

 Miért kezdek neki ennek a blognak?

Elsősorban azért, mert van egy csomó gondolatom, gondom, kérdésem az anyaságról, amit nagyon szeretnék megosztani valakivel. Leginkább a kislányommal. De Vele attól tartok nem lehet. Most még azért nem, mert nagyon kicsi. Aztán egy jó ideig azért nem lehet majd, mert Ő biztosan másmilyennek fog látni. Illetve remélem, hogy másmilyennek fog látni… Határozottabbnak. Kiegyensúlyozottabbnak. Vagy egyszerűen jobbnak.
De egyszer Neki is lesz gyereke… És akkor talán fontosak lehetnek számára az általam megélt dolgok tanulságai.

Persze az is lehet, hogy soraimat olvassa valaki, aki hasonló kétségekkel küzd. Talán segít Neki, ha tudja, nincs egyedül…

—————————————————————

Elöljáróban annyit, hogy a kislányom 2,5 éves. És mint minden anyukának, természetesen nekem Ő a legaranyosabb, legszeretnivalóbb, legokosabb gyermek.

Pedig a kapcsolatunk nem kezdődött felhőtlenül…
Elmondani nem tudom, milyen boldog voltam, amikor megtudtam, hogy babát várok! Minden fellelhető szakirodalmat (és kevésbé szakirodalmat) elolvastam. Mindent tudni akartam Róla! Az irodában naponta többször megnéztem a vonalzón, hogy most mekkora lehet. Azt hiszem, életének első perceitől teljesen együtt voltunk, beszélgettünk, tanítgattuk egymást.
A kilenc hónap a lehető legtökéletesebben telt. És a születéséről is csupa szép emlékem van. (Meg kellene kérdezni Őt is, hogyan emlékszik vissza ezekre a percekre).
Az első döbbenet akkor ért, amikor a kezembe adták… Mindenki úgy számolt be erről a pillanatról, hogy ez életének legszebb emléke. Én is vártam a katarzist. De valahogy nem jött. Helyette fáradságot éreztem. Meg félelmet. Aztán csalódottságot. És bűntudatot, mert bennem valahogy nem szólalt meg az Ős-anya a gyermekem születésének pillanatában.
Ez a bűntudat kitartott jó sokáig. Mert a kettőnk közötti kapcsolat nem egyik pillanatról a másikra, szellemi síkon jött létre, hanem hosszú hetek kitartó “munkájával” csiszolódtunk egymáshoz.
Én bizony nem tudtam, a picim miért sír. Nem értettem a jelzéseit. Nem éreztem az érzéseit. Csak azt éreztem, hogy nem találjuk egymást itt a kinti világban….

Kicsim! Kérlek ne haragudj, mert életed első heteiben nem tudtam jó anyukád lenni. Nem tudtalak úgy segíteni ebben a számodra idegen és biztosan félelmetes világban, ahogyan kellett volna. Ne haragudj, hogy úgy érezhetted, magadra hagylak! Nem így volt! Veled akartam lenni! Csak nem találtalak! És azóta is bánom, hogy soha nem kaphatjuk vissza azokat a perceket, órákat, heteket, amiket elpazaroltam!

Nem tudom, miért írom ezt most le. Jó sok idő eltelt már. Talán, mert még most is bánt (és bántani fog egész életemben).